De minden hazatérés más. Már nem fakadok sírva azon, hogy a gyerekeim nem fognak iskolai ünnepségen Petőfit szavalni, az Altatót fújják mindketten, egyelőre ezzel beérem. És azzal is, hogy a fiam új példaképe a magyar kapus, mert összeköti őket kedvenc ruhadarabja, a szürke mackónadrág. És szeretik a túrórudit, a lángost, a téli szalámit, a Balaton szeletet, és a Balatont, és beszélnek sokat és gyönyörűen magyarul. És magyar zászlót rajzolnak a születésnapi lapomra. Mert én magyar vagyok, és félig ők is azok, és soha nem volt akkora nemzeti öntudatom, mint most, mikor már nem élek az országban.
A nosztalgia jelentése a szótár szerint sóvárgás, vágyakozás távoli, elmúlt, elveszett dolgok, érzések iránt. A görög 'nosztosz' hazatérés, és 'algosz' fájdalom szavakból ered.
A hazatérés szó számomra a kulcs, a nosztalgia oka, okozója, mozgató ereje. Az idei év a nosztalgia éve mert pontosan tíz évvel ezelőtt hagytam magam mögött az országot, és bár ez annyira nem kerek évforduló, de huszonkét évvel ezelőtt az alföldi kisvárost, ahol születtem. Számtalan hazatérés, otthonról itthonra utazás van már mögöttem, rengeteg be- és kicsomagolt bőrönddel melyeknek tartalma az évek során egyre változatosabbá és bizarabbá válik. Gyakran el is gondolkodom rajta, hogy ha egyszer egy vámos arra vetemedne hogy belenézzen, elég sok váratlan dologgal kellene szembesülnie; a magyar túró és Túró Rudi, az Elnett hajlakk, a "minikekk" (mini keksz) hegyek, és biocitrom halmok, az angol mustárok, és kacsazsír plusz comb kombináció csak néhány példa az elmúlt évek szállítmányaiból.
A gyerekeknek mondtam mondtam egyik utazásunk előtt, hogy készítsék össze ők is a csomagjaikat, mert másnap indulunk haza. Erre ők zavarodottan néztek rám, mire helyesbítettem, hogy Magyarországra. A filozófus fiam pedig gyorsan hozzátette, igen mami, mert neked két hazád van. Van itthon és otthon. Alföld és Alpok.
De minden hazatérés más. Már nem fakadok sírva azon, hogy a gyerekeim nem fognak iskolai ünnepségen Petőfit szavalni, az Altatót fújják mindketten, egyelőre ezzel beérem. És azzal is, hogy a fiam új idolja a magyar kapus, mert összeköti őket a szürke mackónadrág (a fiam legszívesebben csak abban járna). És szeretik a túrórudit, a lángost, a téli szalámit, a Balaton szeletet, és a Balatont, és beszélnek sokat és gyönyörűen magyarul. És magyar zászlót rajzolnak a születésnapi lapomra. Mert én magyar vagyok, és félig ők is azok, és soha nem volt akkora nemzeti öntudatom, mint most mikor már nem élek az országban.
De az igazi nosztalgia nem ez. Az igazán "hardcore" nosztalgia rohamok váratlanul és kiszámíthatatlanul törnek rám a legkülönbözőbb helyeken és helyzetekben. Járom az alföldi kisváros utcáit gyerekkel vagy anélkül és BUMM. A "rock kocsma", ahol épp koncert van visszarepít a Deák Bill Gyula koncertre, ahol együtt buliztunk KK-val, TK-val és SGvel. A kevert, a boroskóla, a barackbarack émelyítő illata csapja meg lelki szaglószervemet. A gimnázium sárga épülete (ahová most a jóval fiatalabb húgom jár) kémia órákat idéz, ahol semmit nem értettem és virágokkal díszítettem az amúgy teljesen üres dolgozatlapomat. Földrajz órák amikor kilógtunk kocsmázni... Magyar órák, ahol SGvel unaloműzőként a Dzsízösz Krájszt Szupersztár dalszövegeit írtuk le fonetikusan és sírva röhögünk (hú ár jú, vát hev jú székröfájszd?) Az iszonyatos tornaórák, ahol KK csak a rokoni szálainkra való tekintettel választott be a csapatába mikor kosaraztunk, amiért persze örökké hálás voltam vagyok és leszek, mert szörnyen béna voltam és utáltam az egészet kimondhatatlanul. A csillebérci építőtábor, a HOBO koncert amire nem mentünk, az első sziget, az elszakadt bőröv, az EFOTT, ahol kidőltem mielőtt odaértünk, a szentgyörgyi kultúros diszkók és a tequila (most is hánynom kell, ha eszembe jut) Katinéni rizskosárkái. A virágos "kisruhák".... és megannyi más szebbnél szebb pillanat...
Majd jövünk vissza itthonról haza. És következik az egy-két-három napig tartó pangó üresség. Amikor még nem jó az itthonlevés, de nagyon hiányzik az otthonlét. Aztán szépen lassan visszarázódok a kiszámítható és rendszerezett alpesi kerékvágásba és elhalványulnak az emlékek és nem tör rám már a nagy magyar nosztalgia. Kivéve persze azokat a pillanatokat mikor a férjemmel beszélgetve annyira hiányozna egy frappáns magyar kifejezés, aminek nincs jó angol megfelelője. De ilyenkor lefordítom angolra, hogy például nem őriztünk mi disznót együtt, vagy hogy kiöltöztem, mint SzarosPista Jézus nevenapján. Külön büszkeséggel tölt el, hogy a "behind God's back", mint istenhátamögötti állandó része lett az ő szókincsének. A gyerekek pedig kívülről fújják a Fehérlófiát Bëlga változatban.
Szóval persze jó minden és szép minden, de azért az utóbbi időkben észrevettem, hogy hangsúlyos mozdulattal teszem fel a nevem kezdőbetűjére az ékezetet. Mert azt nem akarom, hogy nevemről lehulljon az ékezet.
2016. szeptember
A link Kata blogjára visz tobább.
Comments